EMLÉKEZÉS A „MÁLENKIJ ROBOT”-RA HURCOLT TÁZLÁRIAKRA
/ 1945-2015/
Nem mindennapi alkalomra jöttünk össze a minap a művelődési ház kistermében. Olyan 70 esztendővel ezelőtti eseményre emlékeztünk, ami 28 tázlári család életét tette tönkre, vitte elkeseredésbe.
Mi is történt éppen 70 éve itt ebben a falucskában, ahol a világháború utáni veszteségek, szegénység után éppen hogy próbált talpra állni a háború tépázta ország népével együtt sok tázlári család?
1945. január 28.-ának estéje volt, amikor a havas, hideg téli estén lecsavarták a petróleumlámpát a háziak, majd álomra hajtotta fejét a napi munkában megfáradt szorgalmas család. És ekkor durva dörömbölést hallottak a kis ház ajtaján… nem tudták, mi történhetett, felkeltek az ágyukból, beengedték a hívatlan látogatókat. Kegyetlen parancsszó hallatszott oroszul, magyarul. Azonnal csomagoljanak be két hétre való élelmet, ruhát, mert éppen rájuk van szükség egy kis munka elvégzésére. Innen 28 családból vittek el egy-egy személyt… Családfőket, fiatal lányokat, fiúkat…
A családok biztosan tiltakoztak, de nem volt mit tenni, menniük kellett… Aztán azt is megtudták hamarosan, hogy mi is volt az a főbenjáró bűn, amiért éppen őket válogatták ki a falu lakosai közül: Németajkúak, vagy csupán német nevűek voltak. Igaz, hogy itt születtek, nem is ismerték többnyire a német nyelvet, de egy kegyetlen törvény szerint, amit a Vörös Hadsereg vezetői hoztak, menniük kellett, hogy háborús jóvátételként az akkori Szovjetunióban dolgozzanak.
A kiskunhalasi vasútállomáson vagonírozták be a tázláriakat, ahová sok szerető, ragaszkodó család szánkóval kísérte családtagjait. Nem is gondolták, hogy talán soha nem találkoznak eztán az életben…
Merthogy a beígért kis munka, azaz „málenkij robot” helyett kegyetlen fizikai munkára kényszerítették az embereket, méghozzá embertelen körülmények között, messze távoli bányákban, kolhozokban.
Az ember elgondolkodik, józan ésszel próbálja magának megmagyarázni a megmagyarázhatatlant… De arra a kérdésre, hogy valójában miért is vitték el akkor szerte az országból azt a sok fiatalembert, lányt, akik éppen megkezdhették volna önálló életüket, családalapításuk kezdetén voltak, reményekkel, vágyakkal néztek a jövőbe, hát arra nem lehet válaszolni.
Nagyon sokan nem tértek haza kis családjukhoz, mert az iszonyatos körülmények felőrölték testi-lelki erejüket. Meghaltak ők, ki tudja pontosan hol, de a családok nem felejtették el őket.
Azért gyülekeztünk most össze mintegy hatvanan, mert nem akarjuk elfelejteni, hogy mi történt azon a szörnyű napon és utána. Továbbadjuk a történetet gyermekeinknek, unokáinknak, hogy ne ismétlődhessen meg ez a szörnyűség, amennyiben rajtunk múlik.
A megemlékezés a temető emlékművénél kezdődött Ulakcsai Zoltán református lelkész szolgálatával, majd Bán Róbert polgármesterrel együtt elhelyezték az emlékezés koszorúját.
Ezután került sor a közös emlékezésre a művelődési ház kistermében. Égetőné Ilonka csodás éneke, a gyerekek múltidéző riportjának felelevenítése, a történtek felidézése visszaröpítettek minket az időben. Többek számára szívbemarkoló, megható percek voltak ezek…
Most még hál’ Istennek vannak köztünk olyan emberek, akik szemtanúi voltak az eseményeknek, hozzátartozóik elhurcolásának. Őáltaluk kell megtartanunk, továbbadnunk, hogy annyi esztendő elmúltával sem feledjük egykori falunk szorgalmas, drága lakóit, akik bár már nincsenek köztünk az élők sorában, de a lelkünkben tovább élnek.
Hősök Ők, akik Istenben bízva, abban az embertelenségben is emberek tudtak maradni, utolsó erejükkel is segítették az elesettet, gyámolították a gyengét.
Legyünk büszkék Rájuk, ne felejtsük el Őket!